Tegnap este a főnökömnek sikerült lelkileg lepadlóznia azok után amiket az apeh ellenőrzés miatt a kollegáimmal bevállaltunk, hogy mentsük a tetves irháját.
Ez a hála, egy fajin kis fegyelmi. Nem zavarhattam el, mert az lányomnak és a feleségemnek lakásra, és nyugoddt kiegyensúlyozott életre van szüksége. Ezért nem tehettem meg, pedig rezgett a léc, hogy ráborítom az asztalt, ésmegrugdosom. De az nem én lettem volna, hiszen alapvetően pacifista, és békepárti vagyok!
Sajnos megint borult az illúzióm, hogy az emberek alapvetően jók, és csak a környezet az, mely esetleg letéríti őkett erről a pályáról.
Nem baj, végül is egy újabb löketet adott ahhoz, hogy másik melót keressek, és innen lelépjek. De este akármilyen rossz volt a kedvem a kislányom mosolya, és öröme, valamint a feleségem ölelése azonnal feldtette a pofont, mert éreztem, hogy az életemaz ővék, és a lelkemet nem adom másnak, mint nekik. Nélkülük sehol nem lennék, nem lenne erőm naponta felkelni, és újra meg újra összerakni magamat, és csinálni, mert ezt egy életen át kell játszani.
Holnap költözünk, és végre lesz egy teljesen önálló saját lakásunk, és végre úgy élhetünk mint egy család, nem pedig egy putris csapat. Legalább a barátaim megvannak, és jönnek az első szóra, örömmel. Már nagyon izgulok, de boldog vagyok! Mint az esküvőm napaján, és amikor megtudtam, hogy apa leszek, pláne mikor láttam az első ultrahang felvételt Liluskámról, aki még csak egy bogyó volt, de a szívverése akkor mint egy kalapácsütés, úgy döngött, és jelezte, anya, apa itt vagyok!
Most is könnyes lesz a szemem, mert számomra ez mindenek felett áll, ez adja az életemet, és a létemet. Értük az éhezés, és a nélkülözés is könnyebb, mert tudom, hogy nekik jobb. Mi lesz, van velem, nem érdekel.
De nekik mindenük legyen meg, és megtehessem azt, hogy megadjam nekik mindazt, amit lehet.
Szóval a padló messze van, és messze még a vége...
A sípszó, a végjáték...
