Azt mondta nekem néhány napja, hogy nem szeret. Pedig úgy érzem, hogy nem mond igazat. De már nem tudok mit tenni. Nem fogok könyörögni. Felesleges. Tudom mit vesztettem el, de tudom mit nyertem így. Megyek tovább, nem állok meg, és siratom a múltat, és a kapcsolatot, a társat, az emlékeket. Megyek, és nem nézek hátra. Nem könnyebb, de jobb így. Egy új élet, új lehetőség kapuja nyílt meg előttem, én pedig habozás nélkül belépek rajta, és folytatom a vándorlást. Nem hittem volna, hogy ilyen leszek, és ennyire könnyen fogom fel, hogy ennyi volt. Talán az segített, hogy távol vagyok, és nem kell szemtől-szemben állni. Bár mikor hazaérek, akkor nehéz lesz, de addig sok idő van még. Lesz lehetőség a felkészülésre, és a rendezésre. Azaz a lezárásra, és a megegyezésre.
Csak a kislányomat sajnálom nagyon. Ő nem érdemli meg ezt. De jobb, mintha csak azért maradunk együtt, hogy Ő ne sérüljön. Az pedig nagyobb baj lenne. Tudom, hogy mindketten felnőtt, és kultúrált ember módjára fogunk megegyezni, és folytatni a dolgokat. Bármikor láthatom a kislányomat, és bármikor lehet velem. Nyilván előzetes megbeszélés alapján, hiszen ha esetleg közös programjuk van Ritussal, akkor nem fogom elhozni. Majd legközelebb leszek vele. Vagy elhozom a bölcsiből, oviból és nálam alszik, és másnap beviszem Őt. Mindenem ez a kislány. A legboldogabb emberré tett az, hogy Ő van nekem.
