Ma reggel elment egy ismeretlen és mégis szeretetre méltó élet. Egy kóbor kutya. Elütötték. Otthagyták haldoklani. De én nem tudom nézni, ha egy ártatlan szenved. Megálltam, betettem a kocsiba, és elvittem az állatorvoshoz. De útközben meghalt. Belefulladt a saját vérébe. És nem tehettem semmit. Pedig aki elütötte, az lehet, hogy megmenthette volna az életét, vagy lerövidíti a szenvedését. De nem tette. Helyette én álltam el a forgalmat a hídon, és vittem el, pedig az egész jobb egy véres volt, de mi ez ahhoz képest, hogy az állat szenvedett hang nélkül. Mert már levegőt nem nagyon kapott. A szívem szakadt meg. Nem is tudtam ma dolgozni, mert nem ment. Megmostam a kezem ezerszer, de az a furcsa és kellemetlen vér és kosz szag nem tűnt el a kezemről. Ő ezt hagyta nekem emlékbe és kszönetként, hogy ha csak 5 percig is, de volt gazdája, aki aggódott érte, és ismeretlenül is segített neki amikor szüksége volt rá? Mi mikor teszünk ilyet? A társai, másik három kóbor kutya közül kettő elállta az utat, hogy Ő felmásszon valahogy a járdára, és meghalhasson a fűben. Rengeteg autó csak kikerülte, vagy rájuk dudáltak, de nem hagyták magára Őt, pedig már nem volt sok hátra neki. Milyen lelketlen szardarabok ezek az emberek? Nem csak az aki elütötte, hanem az, aki szintén otthagyta, és nézte ahogy szenved. Amikor olvasod ezt a történetet, jusson eszedbe, hogy a szeretted is lehetett volna ez a kutya, és Ő ismeretlenül adott nekem valamit. Azt, hogy a világon a szeretet nem csak illúzió, hanem egy igazi csoda, hétköznapi csoda. Más ember lettem, rájöttem, hogy az életemcsak így teljes, hogy önzetlenül segítek másokon. Mert magamon Ő segített, és a kislányom.
A lelkem nagyon fáj, de boldog vagyok, hogy a gazdájává fogadott engem, hacsak öt percre is.
Isten vigyázzon a lelkére!
