Quigi

 Tegnap este sokág gondolkoztam, és gyötrődtem, hogy mit tegyek. Előtte megint veszekedtünk a feleségemmel, ami teljesen felesleges volt. Aztán levelet irtam neki, amiben leirtam azt, hogy mit, és hogyan gondolok. Ő pedig visszairt. Sok mindenben igaza volt. Végül reggeli után kimentem a tengerpartra, felhajtottam a nadrágom szárát, és elkezdtem a vizben sétálni. Hagytam,hogy a viz a szél, és a nap a lelkemet, és az agyamat is kitisztitsa, és felfrissitse. Utána leültem, és elkezdtem irni az életem történetét, azt ahogyan én látom magamat, és a múltamat. Nem volt egy szivderitő élmény, de megkönnyebbültem. Még mindig irom, pedig már vagy hat-hét órája kezdtem. De még nincs vége. Viszont látom azt, amiből lettem, és amivé válhatok. 

Miközben sétáltam, eldöntöttem, hogy teljesen megváltoztatom az életemet. Nem akarok ilyen maradni. Ehhez pedig az kell, hogy rendet rakjak a fejemben, a szivemben, és a lelkemben. Nagy munka, de meg kell tegyem.Magam miatt. A lányom miatt. A feleségem miatt. 

De azt hiszem, hogy a házasságunk, és a kapcsolatunk befejeződött. Lezárul egy számomra gyönyörű korszak. Megint sikerült elveszitenem azt, aki fontos nekem. Elintéztem, hogy kiszeressen belőlem, pedig azt szerettem volna, hogy szeressen. Igy jártam már megint. 

De kell az új élet. vagy igy, vagy úgy!

Vele vagy Nélküle!

 Egy ismerősöm ajánlotta ezt a novellát. Amikor elolvastam, akkor döbbentem rá,hogy ez az amit érzek a feleségem és a kislányom iránt. Volt egy kis időm és elolvastam Coelho pár művét. Hihetelen volt a műveinek gondolatai és elbeszélése, és a saját életem és érzéseim közötti összefüggés. Nagyon rendberakta gondolataimat. Sok mindent tisztáztam a fejemben, és a szivemben. 

Déry Tibor:

Szerelem

A cella ajtaja kinyílt, s a börtönõr bedobott valamit.

- Fogja! - mondta.

Egy zsák volt, rajta egy szám. A földre esett, épp a fogoly lába elé. B. felállt, mély lélegzetet vett, s a börtönõrre nézett. - A civilruhája! - mondta ez. - Öltözzön át! Mindjárt meg fogják borotválni.

A hét évvel ezelõtt levetett ruhája volt a zsákban, a cipõje. A ruha olyan gyûrött, hogy egy tenyérnyi sima hely nem maradt rajta, a cipõ penészes. Széthajtogatta az inget, az is penészes volt. Mire elkészült az öltözéssel, a rab borbély bejött, s megborotválta.

Egy óra múlva a kis fogháziroda elé vitték. A folyosón már nyolc-tíz civilruhába visszaöltözött rab várakozott, mégis elsõnek õt hívták be, alighogy az iroda ajtaja elé ért. Az íróasztalnál egy õrmester ült, mellette egy másik állt, elõttük lassú léptekkel egy százados ide-oda sétált a szûk helyiségben.

- Jöjjön ide! - mondta az íróasztalnál ülõ õrmester.

- Neve?… Anyja neve?… Hová távozik?…

- Nem tudom - mondta B.

- Hogyhogy? - kérdezte az õrmester. - Nem tudja, hogy hová távozik?

- Nem - mondta B. - Nem tudom, hogy hová visznek.

Az õrmester rosszkedvû tekintetet vetett rá. - Nem viszik magát sehova - mondta mogorván. - Mehet haza ebédelni a feleségéhez. Éjjel már használhatja a szerszámát is. Megértette?

A fogoly nem felelt.

- Tehát hova távozik? - kérdezte az õrmester.

- Szilfa utca 17.

- Budapest, hányadik kerület?

- Második - mondta B. - Miért engednek ki?

- Mit kérdez annyit? - morogta az õrmester. - Kiengedik, kész. Örüljön, hogy megszabadul tõlünk.

A szomszéd szobából kihozták az értéktárgyait, egy nikkel karórát, egy töltõtollat s egy kopott, zöldesfekete pénztárcát, melyet még apjától örökölt. A tárca üres volt.

- Ezt írja alá! - mondta az õrmester.

Nyugta volt a nikkel karóráról, a töltõtollról, a tárcáról.

- Ezt is!

Ez is nyugta volt, száznegyvenhat forint munkabérrõl. A pénzt leszámolták eléje az asztalra. - Tegye el! - mondta az õrmester. B. újra kivette zsebébõl a pénztárcát, s a bankjegyeket az ezüsttel együtt betömte egyik rekeszébe. A tárca is penészszagú volt. Utolsónak a szabadulólevelét adták át. A Letartóztatás oka kezdetû pontozott sor üresen maradt.

A folyosón még körülbelül egy óráig ácsorgott, majd negyedmagával lekísérték a börtön fõkapujáig. De még mielõtt a kapuhoz értek volna, egy utánuk futó õrmester megállította õket. Egy embert kiemelt a négyes csoportból és két géppisztolyos õr között visszakísértetett a börtönépületbe. Az embernek a frissen borotvált arca hirtelen elsárgult, mintha epeömlést kapott volna, a szeme elkocsonyásodott.

Hárman tovább mentek a kapuig.

- Ott a villamos, szálljon fel! - mondta B.-nek az õr, miután átvizsgálta, majd visszaadta kezébe a szabadulólevelet.

B. állt s maga elé nézett, a földre.

- Mire vár? - kérdezte az õrmester.

B. tovább állt, a földet nézte.

- Menjen már a fenébe! - mondta az õr. - Mire vár?

- Megyek - mondta B. - Szóval mehetek?

Az õr nem felelt. B. zsebre tette a szabadulólevelet, s kiment a kapun. Néhány lépés után hátra akart volna nézni, de erõt vett magán, s továbbment. Figyelt, nem hallott lépteket maga mögött. Úgy gondolta, ha eléri a villamost, anélkül hogy egy kéz nehezednék hátulról a vállára, vagy ugyancsak hátulról a nevén szólítanák, akkor feltehetõen végképp elengedték. Végképp?

Amikor a villamosmegállóhoz ért, hirtelen hátrafordult: senki sem jött mögötte. Nadrágzsebébe nyúlt, de nem volt zsebkendõje, mellyel megtörölhette volna a homlokára kicsapott verejtéket. Fellépett az épp eléje csikorgó villamosra. A pótkocsiról ugyanakkor egy börtönõr szállt le, s az elsõ kocsi mellett elhaladva egész ragyás arcával s apró szemeivel hosszan, kihívón szemügyre vette B-t. Ez nem köszönt neki. A villamos elindult.

Ebben a percben - attól a pillanattöredéktõl kezdve, hogy nem köszönt a börtönõrnek, s a villamos elindult -, abban a percben megszólalt körülötte a világ. Olyasféle érzés volt, mint amikor moziban géphiba miatt egy ideje hang nélkül pergett a film, s egyszerre, egy mondat, egy szó közepén visszatér a hang a színészek üresen tátogó szájába, s a süketnéma terem, melyben mintha a közönség is elvesztette volna harmadik kiterjedését, hirtelen milszekundumos indítással a mennyezetig megtelik hangos zenével, énekkel, párbeszédekkel. Körös-körül minden szín robbanni kezdett. A szemben érkezõ villamos olyan sárga volt, mint amilyen sárgát még életében nem látott, s olyan gyorsan zúgott el egy rikító, szürke egyemeletes ház elõtt, hogy B. attól tartott, nem bírják többé megállítani. Az utca túlsó oldalán két pipacspiros ló vágtatott egy üres társzekér elõtt, melynek andalító zörgése megrezegtette az égen úszó tündéri bárányfelhõket. Egy üvegzöld kertecske hullámzott el hátrafelé, két lángoló üveggömbbel s mögöttük egy nyitott konyhaablakkal. A járdákon sok millió ember sétált, mind civilruhában, egyik szebb, mint a másik, s mind különbözött egymástól. Köztük sok volt a meglepõen alacsony termetû, egyik-másik a járókelõknek csak a térdükig ért, sokat karon kellett vinni. S a nõk!

Minthogy B. érezte, hogy a szeme könnybe lábad, bement a villamos belsejébe. A kalauznõnek puhán csengõ, szívhezszólóan kellemes hangja volt. B. megváltotta a jegyet, s leült a kocsi végében egy egyes sarokülésre. Becsukódott. Attól félt, hogy ha nyitva marad, elveszti önuralmát. Amikor egy ízben kitekintett az ablakon, szemben a járdán, a Sörgyár kapuja elõtt egy férfit pillantott meg, aki megsimogatta egy fiatal nõnek az arcát. Ismét a nadrágzsebébe nyúlt, de megint csak nem talált zsebkendõt, mellyel letörölhette volna homlokáról a friss izzadságot. Egy munkás ült le vele szemben, az üres helyre, nyitott aktatáskájában tíz üveg sörrel.

A kalauznõ nevetett.

- Nem lesz sok?

- Családos ember vagyok, elvtársnõ - mondta a munkás. - A feleségem szereti nézni, ha az ura iszik.

A kalauznõ nevetett.

- Nézni?

- Hát!

- Barna sör?

- Barna.

- Jobb a világos.

- A feleségem a barnát szereti nézni - mondta a munkás.

A kalauznõ nevetett.

- Hagyhatna itt nálam egy üveggel.

- Barnát?

- Hát barnát!

- Minek?

A kalauznõ nevetett.

- Hazavinném az uramnak.

- Minek annak a barna, ha a szõkét szereti - mondta a munkás.

A kalauznõ nevetett. Megállóhelyhez értek, B. leszállt, s taxiba ült. A sofõr lecsapta a zászlót. - Hova tetszik? - kérdezte egy idõ múlva, mivel az utasa nem szólalt meg.

- Budára - mondta B.

A sofõr hátrafordult, szemügyre vette az utast.

- Melyik hídon?

B. maga elé nézett. - Hogy melyik hídon?

- Nem tetszik Pesten ismerõsnek lenni? - kérdezte a sofõr.

- A Margithídon - mondta B.

A kocsi elindult. B. egyenesen ült, nem támaszkodott hátra. A kocsi nyitott ablakán becsapódott a napsütötte utca benzinszaga, porszaga s a villamosok csengetése. Jobbra-balra, mind a két járdára egyformán sütött a nap, az aszfalton annyi árnyék futott egymást keresztezve, a járókelõk cipõje elõtt, hogy szinte megduplázták az utcai forgalmat. Egy cukrászda narancsszín csíkos ponyvája alatt vörhenyes fényben cigarettázott egy fiatal nõ. Arrébb, a járda sarkán egy kis fiatal gesztenyefa már kilombosodott, s egy tenyérnyi ide-oda-rezgõ laza s csillogó árnyékot gyûjtött maga alá.

- Ha majd lát egy trafikot... - mondta B. a sofõrnek.

Három házzal arrébb megálltak. B. kinézett az ablakon: egy nyitott boltajtó elõtt álltak, egy hegy piros hónapos retek, egy hegy zöld saláta, egy hegy piros jonatánalma elõtt. Odább egy trafik keskeny ajtaja:

- Tessék csak ülve maradni - mondta a sofõr, hátrafordulva -, hozok én. Milyen tetszik?

B. a hónapos retket nézte. A keze reszketett. - Kossuth?

- Igen - mondta B. - És egy doboz gyufát.

A sofõr kiszállt. - Tessék csak hagyni, majd hozzácsapjuk a fuvarhoz. Egy csomaggal?

- Legyen szíves - mondta B.

- Rá tetszik gyújtani? - kérdezte a sofõr, amikor visszajött. - A sógorom is ült két évig, annak is elsõ útja volt a trafik. Elébb elszívott két Kossuthot, egyiket a másik után, csak aztán ment haza a családhoz.

- Meglátszik rajtam? - kérdezte egy idõ múlva B.

- Hát egy kicsit talán meglátszik - mondta a sofõr.

- A sógoromnak is ilyen beteg színe volt. Persze, jöhetne kórházból is, de ott nem gyûrik a ruhát. Meddig volt benn?

- Hét évig - mondta B.

A sofõr füttyentett. - Politikai?

- Igen - mondta B. - Másfél év a halálraítéltek cellájában.

- S most kiengedték?

- Úgy látszik - mondta B. - Nagyon meglátszik rajtam?

A sofõr mind a két vállát felemelte, leejtette. - Hét év! - ismételte. - Nem csoda.

B. a Fogaskerekûnél szállt ki, a még hátralevõ utat gyalog tette meg; szoktatni akarta magát a szabad mozgáshoz, mielõtt a feleségével találkozik. A sofõr nem fogadott el borravalót. - Szüksége lesz a pénzre, elvtárs - mondta. - Semmi másra ne költsön, csak az egészségére! Mindennap húst, egy fél liter jó bort, akkor egy-kettõre rendbe kerül.

- Viszontlátásra - mondta B.

Átellenben, valamivel hátrébb, egy divatáruüzlet kirakatában egy keskeny tükröt pillantott meg. Egy ideig álldogált elõtte, aztán továbbment. Minthogy a Pasaréti úton sok volt az ember, egy gyalogösvényen, mely egy teniszpálya mellett a domboldalra vezetett fel, átvágott a Herman Ottó útra. Itt meg a tér volt sok körülötte, a beépítetlen telekkel, melyek egyenesen a szemközti hegyekre nyíltak. Elszédült, leült a fûbe. A felesége amúgy sem várja, tehát ráér egy fél órát a fûben üldögélni, gondolta. Szemben, egy kerítés mögött, egy virágzó almafa állt. B. egy ideig nézte, aztán felállt, s a kerítéshez ment. A viaszfényû, nagy fehér virágok oly sûrûn ültek az ágakon, hogy ha az ember alulról felnézett a hófehér koronába, alig látszott mögötte az ég sötétkéken rezgõ síkja. Ha egyenként nézte az ember a virágokat, legbelül, a kehelyben, a felül kerek, alul keskenyedõ szirmok tövében egy-egy rózsaszín lehelet ült, mely külön-külön mindegyiknek gyöngéden megszínezte menyasszonyi fényét. Annyi méh dongott a virágokban, egy-egy kis rezgõ aranyfonál a szirmok fehér szövetében, hogy az egész fa hullámzani látszott, mint egy szélbe feldobott fátyol. B. állt, s hallgatta a beszélgetõ fát. Talált két ágat, melyek között ki lehetett látni az égre, s azon túl még messzebb, egy mozdulatlanul álló gyapjas felhõre, mely úgy hatott, mint elérhetetlen távolságban egy másik virágzó almafa az alsó fa fölött. Addig nézte a kettõt, az érinthetõn át az érinthetetlent, amíg el nem szédült.

Minthogy karóráját elfelejtette felhúzni, s nem tudta, mennyi idõ telt el azóta, hogy kiszállt a taxiból, sarkon fordult, s hazafelé indult. Néhány lépés után egy bokor mögé állt s hányt; ettõl megkönnyebbült. Egy fél órai gyaloglás után, keskeny napsütötte mellékutcákon át, melyek virágzó gyümölcsfákkal hintették tele a domboldalt, megállt a ház elõtt. Az elsõ emeleten laktak. A kertben, a kaputól kétoldalt egy-egy fehér orgonabokor állt. Felment a lépcsõn.

A csengetésre nem nyitottak ki. Az ajtón nem volt névtábla. Lement az alagsorba, a házfelügyelõhöz, bekopogott.

- Jó napot - mondta az ajtót nyitó asszonynak. Ez is lesoványodott, megöregedett.

- Kit tetszik keresni?

- B. vagyok - mondta B. - A feleségem még itt lakik?

- Uramisten - mondta az asszony.

B. a földet nézte. - A feleségem még itt lakik?

- Uramisten - mondta az asszony még egyszer. - Haza tetszett jönni?

- Haza - mondta B. - A feleségem még itt lakik?

Az asszony eleresztette a kilincset, az ajtófélfának dûlt. - Haza tetszett jönni? - ismételte. - Uramisten! Hát persze hogy itt lakik. Õ sem tudta, hogy haza tetszik jönni? Jóságos úristen! Persze hogy itt lakik.

- A fiam is? - kérdezte B.

Az asszony megértette. - Egészséges - mondta. - Egészséges, semmi baja nincs, derék, szép, nagy fiú lett belõle. Uramisten!

B. hallgatott.

- Tessék bejönni hozzánk! - mondta az asszony reszketõ hangon. - Tessék bejönni! Tudtam, hogy ártatlan. Tudtam, hogy egyszer haza tetszik jönni.

- Nem nyitottak ajtót - mondta B. -, pedig háromszor csengettem.

- Tessék bejönni hozzánk! - ismételte az asszony. - Senki sincs otthon. A társbérlõk is elmentek hazulról.

B. hallgatott, a földet nézte.

- A felesége dolgozni jár, a Gyurika meg még iskolában van - mondta az asszony. - Nem tetszik bejönni? Délutánra jönnek haza.

- Társbérlõk vannak? - kérdezte B.

- Nagyon rendes emberek - mondta az asszony. - A felesége jól megfér velük. Uramisten, hát haza tetszett jönni?

B. hallgatott.

- Nálam van a lakáskulcs - mondta az asszony egy idõ múlva -, tessék felmenni s lepihenni, amíg a felesége haza nem jön.

A falon, egy szögön két kulcs lógott, az asszony az egyiket leakasztotta, s behúzta maga után az ajtót.

- Tessék felmenni s lepihenni! - mondta.

B. maga elé nézett a földre. - Maga is jön? - kérdezte.

- Persze - mondta az asszony. - Megmutatom, hogy a felesége melyik szobában lakik.

- Melyik szobában lakik? - kérdezte B.

- Tetszik tudni, a társbérlõk négyen vannak - mondta az asszony -, azoknak utalták ki a két szobát. A felesége a Gyurikával a cselédszobába költözött. De a konyha s a fürdõszoba közös maradt.

B. nem felelt.

- Menjünk fel - kérdezte az asszony -, vagy inkább nálunk tetszik megvárni, amíg haza nem jönnek? Tessék nálunk lefeküdni a díványra s ott egy kicsit megpihenni, amíg haza nem jönnek.

- A konyha s a fürdõszoba közös? - kérdezte B.

- Persze hogy közös - mondta az asszony.

B. felemelte fejét, s az asszony arcába nézett. - Akkor jogom van megfürödni?

- Természetesen - mondta az asszony mosolyogva, s tenyerével gyöngéden átfogta B. könyökét, mintha meg akarná támasztani -, persze hogy joga van megfürödni, már hogyne volna. Az a maguk lakása is, s mondom, a konyha meg a fürdõszoba közös. Szívesen be is fûtenék magának, mert télirõl maradt még egy kis fánk a pincében, de úgy tudom, a társbérlõk nappal lezárják a fürdõszobát.

B. hallgatott, újra a földet nézte.

- Menjünk fel, vagy be tetszik jönni hozzánk? - kérdezte az asszony. - Tessék bejönni hozzánk! Én a konyhában vagyok, nem zavarom, lefekszik a díványra, talán el is tetszik tudni aludni.

- Köszönöm - mondta B. - Inkább felmennék.

A kis cselédszoba ablaka északra szolgált, mint általában a cselédszobáké; egy díszkõris állt elõtte, balra a Gugger-hegy fenyvesektõl fekete csúcsa látszott. A szoba zöldes sötét volt a kõris lombjától. Mihelyt magára maradt, s a lélegzete megnyugodott, megismerte a felesége szagát. Leült az ablak mellé, s lélegzett. Nézte a kõris lombját. Egész testével a felesége szagában ült s lélegzett. A szûk kis szobában mindössze egy kopott fehér szekrény, egy vaságy, egy asztal, egy szék állt; hogy az ágyhoz lehessen jutni, félre kellett tolni a széket. Nem feküdt le az ágyra, ült és lélegzett. Az asztal magasan meg volt rakva mindenféle holmival, könyvekkel, ruhával, gyerekjátékokkal; egy kis kézitükör is volt köztük; megnézte magát benne: ugyanazt mutatta, amit a Fogaskerekûnél a kirakat tükre. Lapjával lefelé fordítva tette vissza az asztalra. Nem kutatott a felesége holmijában az asztalon. A hamutálcában egy piros pöttyös labda ült. Az asztal fölött is a felesége szaga érzett.

Alighogy visszaült az ablakhoz, a házfelügyelõné egy nagy ibrik tejeskávét s két vastag szelet kalácsot hozott be. Megette, mire egyedül maradt. Nem sokkal rá, a földszinti lakó felesége csöngetett be a lakásba, ugyancsak egy csésze kávéval, vajas kenyérrel, kolbásszal, egy ugyanolyan jonatánalmával, mint amilyet az utcán, a közért kirakatában látott. Letette az asztalra a tálcát, a szeme könnyes volt, néhány perc múlva el is ment. Mikor B. magára maradt, ezt is megette. Még mindig nem húzta fel karóráját, nem tudta, mióta ül már az ablak mellett. Az ablak a hátsó kertre nyílt, ahol senki sem járt. A kõris világoszöld, fehér szélû levelei között néha-néha egy kis szellõ rebbent el, s megborzongatta a délutáni fényt a cselédszoba fehérre meszelt falain.

Mire teleszívta magát a felesége szagával, s már nem érezte többé, lement az utcára, a kertkapu elé. Egy idõ múlva s sarkon befordult a felesége, körülötte négy-öt gyerek. A kapu felé közeledve, az asszony léptei hirtelen lelassultak, egy pillanatra meg is állt, majd futva elindult feléje. B. is szaladni kezdett, tudtán kívül. Amikor közeledni kezdtek egymáshoz, az asszony megtorpant, mintha nem volna bizonyos a dolgában; majd újra futásnak eredt. B. megismerte rajta a szürke, hosszú ujjú, fekete csíkos gyapjúszvettert, melyet közvetlenül letartóztatása elõtt vett neki egy belvárosi üzletben. Felesége levegõnek és húsnak egy különös, soha nem látott vegyülete volt, egyetlen a maga nemében. Felülmúlta mindazt, amit a börtönben hét évig összegyûjtött róla.

Amikor kibontakoztak egymás karjaiból, B. a kerítésnek támaszkodott. Az asszony mögött néhány lépésnyire négyöt fiú álldogált, kíváncsi, de kissé megütközött arccal. Hét-nyolc-kilenc évesek lehettek. Nem öten voltak, csak négyen. B. a kerítésnek támaszkodva, egyenként megvizsgálta õket.

- Melyik az enyém? - kérdezte.

Az asszony ekkor kezdett el sírni. - Menjünk fel! - mondta sírva. B. átölelte a vállát.

- Ne sírj!

- Menjünk fel! - mondta az asszony, hangosan sírva.

- Ne sírj! - mondta B. - Melyik az enyém?

Az asszony belökte a kertkaput, s futva elindult a ház felé, a két fehér orgonabokor között eltûnt a kapualjban. Ugyanolyan karcsú volt még, mint amikor elváltak, s ugyanolyan hosszú, rugalmas léptekkel futott, mint egyszer lánykorában egy tehén elõl, a félelem fegyelmezetlen, vad mozdulataival a lábában. De mire B. fent az emeleten, a lakás ajtaja elõtt utolérte, már lecsillapodott; csak a keble, lányos mellei hullámoztak a fekete csíkos szvetter alatt. Már nem sírt, de a szeme alja még nedves volt a letörölt könnyek alatt.

- Egyetlenem - súgta -, egyetlenem!

Úgy tudott súgni, hogy az ember a szájába kívánta venni a szavait, minden szavát külön.

- Menjünk be! - mondta B.

- A lakásban most más is lakik.

- Tudom - mondta B. - Menjünk be!

- Már voltál benn?

- Voltam - mondta B. - Melyik a fiam?

Bent a szobában az asszony eléje térdelt, ölébe hajtotta fejét, sírt. Õsz hajszálak csillogtak idegen fénnyel sötétszõke hajában. - Egyetlenem - mondta. - Megvártalak. Egyetlenem.

B. a fejét simogatta. - Nehéz volt?

- Egyetlenem - súgta az asszony.

B. tovább simogatta a haját. - Nagyon megöregedtem?

Az asszony átkulcsolta a térdét, magához szorította.

- Nagyon megöregedtem? - kérdezte B.

- Olyan vagy nekem, mint amikor elváltunk.

- Szeretsz? - kérdezte B.

- Amíg élek, szeretni foglak - súgta az asszony.

Az asszonynak reszketett a háta, hangosan sírt. B. levette kezét a fejérõl. - Meg tudsz majd szokni? - kérdezte. - Hozzám tudsz majd megint szokni?

- Soha senki mást nem szerettem - mondta az asszony. - Szeretlek.

- Megvártál? - kérdezte B.

- Veled éltem - mondta az asszony. - Nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna rád. Tudtam, hogy vissza fogsz jönni. De ha nem jöttél volna vissza, akkor egyedül haltam volna meg. A fiad is te voltál.

- Szeretsz? - kérdezte B.

- Soha senki mást nem szerettem - mondta az asszony. - Úgy nem változhattál meg, hogy ne szeresselek.

- Megváltoztam - mondta B. - Megöregedtem.

Az asszony sírt, magához szorította férje lábát. B. újra megsimogatta a fej ét.

- Lehet még gyerekünk? - kérdezte az asszony.

- Talán - mondta az ember. - Ha szeretsz! Állj fel!

Az asszony felállt.

- Hívjam fel?

- Még nem - mondta B. -, még veled akarok lenni. Õ még idegen nekem. A kertben maradt?

- Leszaladok hozzá - mondta az asszony -, s megmondom neki, hogy várjon.

Mire visszaért, B. az ablaknál állt, háttal a szobának. A háta mintha elkeskenyedett s elferdült volna. Nem fordult meg. Az asszony egy pillanatra állva maradt az ajtóban. - Azt mondtam neki, hogy szedjen virágot az apjának - mondta, kissé rekedten a felindulástól. - A szomszéd üres telken most nyílik az orgona, szedjen egy nagy csokrot az apjának.

- Szeretsz? - kérdezte B.

Az asszony hozzászaladt, átölelte vállát, egész testével hozzásimult. - Egyetlenem - súgta.

- Meg tudsz majd szokni? - kérdezte B.

- Soha senki mást nem szerettem - mondta az asszony. Éjjel-nappal veled voltam. A fiadnak mindennap rólad beszéltem.

B. megfordult, átölelte az asszonyt, figyelmesen nézte az arcát. Az ablakon behulló alkonyati fényben megkönnyebbülten látta, hogy az is megöregedett, bár szebb volt, mint amilyennek hét éven át napról napra újra és újra felidézte. A szeme be volt hunyva, a szája félig nyitva, a kicsillanó fogak közül a forró lehelet B. száját érte. A sápadt bõrön nyugvó sûrû szempillák alatt sötéten, nedvesen csillogott a szeme alja. Maga volt az odaadás. B. megcsókolta a szemét, majd szelíden eltolta magától az asszonyt.

- Szeresd a fiunkat is! - súgta ez még behunyt szemmel.

- Igen - mondta B. - Meg fogom szokni. Meg fogom szeretni.

- A te fiad!

- S a tiéd - mondta B.

Az asszony átölelte a nyakát. - Megmosdatlak - mondta.

- Jó lesz.

Levetkõzött. Az asszony megvetette az ágyat, a lepedõre fektette férje meztelen testét. Egy bádoglavórban meleg vizet hozott, szappant, két törülközõt. Az egyiket összehajtogatva a vízbe mártotta, beszappanozta. Az egész testet tetõtõl talpig megmosdatta. Kétszer váltott vizet. B.-nek olykor még meg-megreszketett a keze, de az arca már megnyugodott.

- Meg tudsz majd szokni? - kérdezte.

- Egyetlenem - mondta az asszony.

- Velem alszol az éjjel?

- Igen - mondta az asszony.

- A gyerek hol alszik?

- Majd a földre ágyazok neki - mondta az asszony. - Nagyon mélyen alszik.

- Egész éjjel velem maradsz?

- Igen - mondta az asszony. - Minden éjjel, amíg élünk.

Ők ketten, akikért az életemet adnám gondolkodás nélkül bármikor!

Az úgy kezdődött,hogy már egy hónapja nem jutottam el a helyi TB szám megigénylésére. Több ok is volt, a legfontosabb,hogy nem volt sem személyim, sem jogositványom. Mert a jogsicseráhez le kell adni a személyit is. Én hülye,mert ha elmegyek Bournemoth-ba a helyi DVLA irodába, akkor 4 fontért beazonositanak, és nem kell postázgatni, arról nem is beszélve,hogy rossz adatlapot töltöttem ki, igy a D2 helyett, a D1-et, ami csak a sima úrvezetői, mig a D2 a hivatásos jogositványhoz kell. Megint tanultam valamit. Viszont 70 éves koromig van b kategóriám, többet nem fizetek jogsicseréért. Igaz a hivatásost csak 20 évre adták meg, de otthon 5 évente 13ezerért cserélgethetem, hosszas utánajárással, meg orvosi vizsgálattal.

Szóval az NI interjú hétfőn délután volt Bournemouth-ban, a Belügyminisztérium irodájában.

Hamarabb értem oda, igy várnom kellett, de nem volt gond, mert gyönyörű szikrázó napsütéses idő volt. Amikor bejutottam egy idősebb Úr fogadott, és elkezdődött a procedúra. Bevoltam rendesen parázva, mivel az angolom nem éppen erős, de az eleján szóltam,hogy vannak némi nyelvi nehézségeim, de megbirkózom vele.

Aztán záporoztak a kérdések, persze mindenre időt hagyva, és ha kell többször megismételve. Érdekes volt, hogy a szüleim neve és a feleségem neve, valamint a házasságkötés időpontja miért volt nagyon fontos, de kiderült,hogy ha bármelyikük kijön, akkor miattam, mint rendes adófizető okán, kaphatnak azonnal különböző támogatásokat, és segélyeket. A gyerekemre viszont csak annyit mondott,hogy gratulál a kislányomhoz, de az adatlapon neki nincs helye. mondjuk ezt erősen sérelmeztem, tekintve a család többi tagjának adataira. A lényeg az,hogy fél óra alatt végeztem, és megvan a szám. 4 hét múlva küldik a kártyát, és aztán már csak dolgozni kell sokat,hogy támogassam a családomat.

Most éppen egy vállalkozáson töröm a fejem, és azt hiszem bele is vágok, mint Lenke néni a számitógépbe. :-)

Nos mára ennyit, il. még az,hogy állitólag nem vártak meg Londonban, igy maradok Poole-ban egyenlőre, bár szerintem inkább arról van szó,hogy a barátom felesége nem szivlel különösebben, ráadásul november elején jön ki az anyja,hogy segitsen neki, mert jön a második gyerek. Ezzel nem is lenne gond, mert ha ezt mondja, akkor nincs harag, mondjuk igy sincs, mert nem szeretek haragudni, tekintve,hogy csak energiapocsékolás, és magamnak ártok vele, de ezt is mondhatta volna. Az volt a gyanús,hogy ha nem várnak meg, akkor miért nem kérték vissza a kiadott azonositó kártyámat, amit belépéskor adtak. Az itt van nálam, még senki nem hivott,hogy mi van, küldjem vissza. Lehet,hogy holnap felhivom őket és megkérdezem,hogy mi legyen.

Na megyek egy délelőtti takaritói állást szerezni, mert amit a szendvicspakolásért adnak, az a családé.

Drukkoljatok,hogy a vállalkozás beinduljon! (persze csak az, aki akar)

 Napok óta az szenvedek,hogy mi lenne a jobb megoldás. Menjek fel hajnalban Londonba, és hazardirozzak arra,hogy megjöb a jogsim, vagy maradjak Poole.ban, és kérjek megint egy új időpontot a jobcenterbe. Nagy dilemma. De azt hiszem maradok, mert hétfőn kezdhetek a Kerry Foods-nál mint gyári munkás. Kérdés csupán az,hogy megvárnak-e. Ha nem akkor pakolászhatom még sokáig fillérekért a szendvicseket a szalagon, vagy megvárnak a Lewis day-nél. Nagy kérdés. Azt hiszem kezdem feladni, és haza akarok menni. A kislányom is beteg, és lázas, ez sem igazán segit abban, hogy nyugodtan üljek, és várjam,hogy majd történik valami. Már ott tartok, hogy hagyom a francba a küzdelmet, és hazamegyek. De nem tehetem.

Always look on the bright side of life...

Szóval újra Poole-ban. Királyság!De legalább a london-i cégnél még várnak, szükségük van rám, persze nekem is rájuk. Igy most már csak a jogsim kell, és hétfőn hajnalban megyek busszal Londonba, aztán Hatfield-be,hogy végre meglegyen az a tetves NI szám. De már kinéztem a lakást amit ki fogok bérelni, és az autót amit megvenni. Mert csak igy lehet, nem fogok vágyakozni, hanem dönteni és lépni. I love The Secret!

Hétfő hajnalban elhúzok Londonba, és megcsinálom az interjút, aztán jön a jogsim, és máris dolgozom! 

Szorgos népünk győzni fog!

 Az úgy kezdődött,hogy megnéztem a neten,hogy mibe kerül egy vonatjegy oda-vissza Hatfieldbe. A hülye gép meg 50 pennyvel kevesebbet adott, meg, és mivel 5 font volt nálam, meg a bankkártyám, amit a paraszt vasutas csak útlevéllel akart elfogadni, mindjárt nem tudtam elmenni az interjúra. Közben visszaküldték a magyar jogsimat, mert mint kiderült, a hivatásos jogositványhoz d2-es nyomtatvány kell, nem pedig d1. Ezért átbuszoztam Boremwoodba a helyi DVLA irodába, és leadtam személyesen. Ez legalább megoldva, már csak a postást kell várnom. Van bankszámlám is , szerdán szerződtem, és ma megjött a bankkártyám, és az internet bankhoz szükséges dolgaim. Mivel nem tudtam elmenni az interjúra, október 5.-e az új időpont. Ezért valszeg most visszaköltözöm Poole-ba amig meglesz az NI számom, aztán egyből megyek a céghez,hogy mevártak-e, vagy sem. Ha nem akkor vissza Poole-ba dolgozni, ha meg kezdhetek, akkor átveszem gyorsan a verdát, és megyek Poole-ba a cuccaimért. Jelenleg úgy néz ki, hogy két szék közül sikerült a földre esnem. Ez van. Most megyek, és felállok! :-)

Ma felvettek végre, de ez még nem jelenti azt,hogy már dolgozhatok. :-)

Még nem kaptam vissza a DVLA-tól a személyimet, és a jogositványomat, igy nem tudnak dolgoztatni. Ráadásul most azt is meg kell várnom, amig az NI számom is meglesz, ami csütörtökön lesz. Szokásomhoz hiven,mindig belegabalyodok a dolgokba. A lényeg,hogy azonnal kezdhetek, ha minden papirom megvan. Márcsak ezt a kis időt kell kibekkelni.

Aztán már csak egy bankszámla kell, és megint jogsit cserélhetek, mert ugye Londonba költöztem. :-) Mondtam ugye? ;-)

 Egy barátom szólt, hogy volna-e kedvem Londonban dolgozni, és igent mondtam, mivel Poole-ban semmit melót nem találtam. Bementem kedd reggel a céghez, aztán közölték, hogy hétfőn menjek vissza. Úgyhogy hétfőtől dolgozom végre, és tudok küldeni haza pénzt. Bizom benne, hogy rövidesen rendbe jön minden.

Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy nem volt-e hiba kijönni, de nem tudom, hogy milyen munkát találtam volna otthon. 

De már régóta bizakodó és optimista vagyok, mert magamnak könnyitem meg az életet, ha nem mindig csak rosszat gondolok. Megnéztem kb 2,5 hónapja a Titok cimű filmet, és rájöttem, hogy hol és mit gondolok rosszul az életről, és mi a rossz a szemléletemben.

Igy teljesen megváltoztattam az életemben a gondolkodást, és mindenben csak a pozitivat látom, és gondolom. Azóta tényleg csupa jó dolgok történnek Velem, rengeteg olyan ember kerül a közelembe, akik segitenek, és akik a továbblépésben támogatnak.

De nagyon nehéz a kislányom, és az én tündér kis feleségem nélkül. Nemsokára megyek haza, és végre átölelhetem végre Őket!

Már itt vagyok. Kicsi kavarodás, és zavar után szerencsésen megérkeztem az unokanővéremhez Poole-ba. Jó itt, de az, hogy nincs itt a családom, nagyon nehézzé teszi az amúgy király kalandot. Ez eddig életem egyik legnagyobb kalandja, és bármi lesz a vége, büszke vagyok arra, hogy belevágtam.

Kedden már megyek egy állásra regisztrálni magamat, és valszeg szerdán már kezdek is.

Nem nagy a pénz, de elkezdeni jó, a többit pedig meglátjuk. Közben szervezem az üzletet, ami miatt az egész kijövetel történt.

annyira szép helyen lakom, kb. 300 méter a tengerpart, és az egész parkositott, és kultúrált. Ma biciklivel bementünk a városba, és megnézegettem a belvárost és a kikötőt. Voltam a sajtpiacon, és a bevásárlóutcában is. Szép nagyon.

De a család nélkül semmi nem olyan. De a webkamera és a skype csodákat tud tenni, és közelhozza a távolit is. Igaz megérinteni nem tudom Őket, de látom, és ez erőt ad.

Most boldog vagyok, jól érzem magamat, bár nem vagyok még egálban magammal, de alakul. Újra indul az életem, és megint a kezembe fog kerülni az életem, és a sorsom. 

Az úgy kezdődött, hogy június eleje óta kerestem állást, de csak a szánalmas és nevetséges állások jutottak nekem, lévén nyár van.

Aztán rájöttem, hogy az unokanővérem kint lakik angliában a tengerparton, és így elkezdtem szervezni a kiköltözést. Már csak annyi van hátra, hogy az autómat visszahozzák, mert valaki kölcsönkérte, és már indulok is kifelé, hogy mihamarabb tudjam a családomat segíteni. Itthon két diplomával semmire sem jutottam, állst meg végképp nem sikerült kapni. De kintről már jött visszajelzés, és lehetőség, majd meglátjuk. Ha már kint vagyok a blogom kicsit átvedlik egy élménybeszámolós, és helyzetelemző leírássá, de remélem így is jó lesz. :-) 

Sejtettem, csak nem hittem el. Napok óta furcsa érzéseim voltak, de nem tudtam mire vélni. Ma kiderült, kirúgtak mondvacsinált indokokkal, és nevetséges vádakkal. Mondjuk ez nem segít a gondjaimon, hiszen megint kezdődik elölről az álláskeresés, és az interjúk. De mivel tehetetlen vagyok, így sok lehetőségem nem marad arra, hogy tegyek valamit.

Lassan megyek haza, átadom a kollegámnak a dolgokat, és egy nagy levegőt véve továbblépek.

A továbblépés nem egyszerű, hiszen hiába vagyok egy talpraesett ember, bár néha úgy érzem, semmit sem tudok, de igyekszem mindig talpraesni, vagy felállni a földről. Most ez történik, és nem tudom hogyan tovább, és nem tudom mi lesz. Ez most egy mélyütés volt, de csak görnyedek, nem esem össze, és nem fetrengek. Csak nem értem. De az emberek ilyenek, megint tanultam, megint csalódtam, mint már annyiszor...

Az úgy kezdődött, hogy a szomszédokkal szalonnát sütöttünk szombaton, és egyszercsak közölték velem, hogy most a csapat minen fiú tagja, engem kivéve, megy és filmet néz. A lányok is leültek beszélgetni, így egyedül maradtam. Lefeküdtem aludni, és azóta is érzem, hogy a szomszédok kiközösítenek, mikor mennek a közös medencébe pacsálni, nem szólnak, pedig ilyen azelőtt nem fordult elő. Úgy érzem sosem bántottam őket semmivel. A feleségem viszont az ő pártjukra állt, és közölte, hogy csak beképzelem ezt az egészet. Ráadásul éjaszaka elkezdtünk beszélgetni, és az eleje elég csúnya volt, és ami velem nem fordult még elő, arra a mndatára, hogy fejezzük be, kiborultam és elsírtam magamat. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy elveszítsem, de nem fogok könyörögni. Tudom azt is, hogy rengetgszer bántottam, és nem érdemelte meg azt ami fájdalmat okoztam neki. Mielőtt bárki azt gondolná- sosem csaltam meg, és fizikailag sem bántotam Őt soha!- ezért nehéz a fájdalmát megérteni, és átérezni. Pedig Ő viszont félrelépett a kapcsolatunk alatt, bár ott is én voltam, aki eltaszította magától, és hagyta, hogy megtörténjenek olyan dolgok amik rettenetes fájdalmat okoztak a lelkemben.

De azt gondolom, hogy jelenleg sokat nyom a latba, hogy nincs pénzünk, máról-holnapra élünk, és komoly érzelmi válságban vagyunk. Azt hiszem szükségünk lenne egy lazításra, de ez jelenleg lehetetlen, és kivitelezhetetlen, főleg amikor két hónapja napi 180 forint amit kajára tudok fordítani, mert nem veszem el a feleségem és a kislányom elől a pénzt.

Nem szoktam sírni, hogy milyen rossz nekem, csak kikívánkozik belőlem, mert érzem, hogy az összeomlás szélén vagyok, és nem tudom tolerálni azokat a dolgokat, amelyek sodornak.

Majdnem 5 órán keresztül beszélgettünk, az elején hevesen, és egymást sértegetve, majd egy idő után higgadtabban, és érzelmekkel telve beszéltünk meg azt, hogy tegyünk valamit a házasságukért, mert sem Liluskám, sem pedig mi ketten nem érdemeljük meg azt, hogy tönkremenjen a házasságunk. Főleg, hogy igazából mi tényleg egymásnak lettünk teremtve, és egymáséi vagyunk egy életre. Aki ismeri a mi kapcsolatunkat a kezdetektől, az tudja csak igazán milyen az, ha megtalálja az ember azt, akivel szavak nélkül is megértik egymást, és tökéletesen összeillenek.

Tudom, hogy nem olvassa a blogomat, mert nem is tudja, hogy van, de innen kérem, hogy bocsásson meg minden rosszért, és ha nem maradunk együtt, akkor boldog vagyok, hogy 5 évig a társam volt, és megadta nekem azt, ami az álmom volt, egy gyönyőrű kislány!

Végre találtam munkát, ráadásul helyben, és korrekt emberekkel.

Jól érzem magamat, megbecsülnek, emberként kezelnek, sőt adnak a szavamra. A volt munkahelyem gyakorlatilag csak egy távoli rossz emlék, és lassan a feledés teljes homályába vész. Bár üzentek, hogy tönkretesznek, és minden munkahelyemről kifognak rúgatni, de ezt a jelenlegi főnököm ismeretében nehezen tudnám elképzelni. Egy nagyon korrekt, és embreséges tulaj van itt. Aki annak hisz amit lát.

Otthon azért csőstöl jönnek a problémák, majdnem elváltunk, mert felőröl a mindennapok harca a túlélésért, és azért, hogy egyenesbe jöjjünk. De úgy néz ki a dolog, hogy rendeződnek a dolgok, és ha lassan is, de legalább az megy.

Most is itt ülök a cégnél, és várom a munkaidő végét, mert hulla vagyok.

Tegnap este a főnökömnek sikerült lelkileg lepadlóznia azok után amiket az apeh ellenőrzés miatt a kollegáimmal bevállaltunk, hogy mentsük a tetves irháját.

Ez a hála, egy fajin kis fegyelmi. Nem zavarhattam el, mert az lányomnak és a feleségemnek lakásra, és nyugoddt kiegyensúlyozott életre van szüksége. Ezért nem tehettem meg, pedig rezgett a léc, hogy ráborítom az asztalt, ésmegrugdosom. De az nem én lettem volna, hiszen alapvetően pacifista, és békepárti vagyok!

Sajnos megint borult az illúzióm, hogy az emberek alapvetően jók, és csak a környezet az, mely esetleg letéríti őkett erről a pályáról.

Nem baj, végül is egy újabb löketet adott ahhoz, hogy másik melót keressek, és innen lelépjek. De este akármilyen rossz volt a kedvem a kislányom mosolya, és öröme, valamint a feleségem ölelése azonnal feldtette a pofont, mert éreztem, hogy az életemaz ővék, és a lelkemet nem adom másnak, mint nekik. Nélkülük sehol nem lennék, nem lenne erőm naponta felkelni, és újra meg újra összerakni magamat, és csinálni, mert ezt egy életen át kell játszani.

Holnap költözünk, és végre lesz egy teljesen önálló saját lakásunk, és végre úgy élhetünk mint egy család, nem pedig egy putris csapat. Legalább a barátaim megvannak, és jönnek az első szóra, örömmel. Már nagyon izgulok, de boldog vagyok! Mint az esküvőm napaján, és amikor megtudtam, hogy apa leszek, pláne mikor láttam az első ultrahang felvételt Liluskámról, aki még csak egy bogyó volt, de a szívverése akkor mint egy kalapácsütés, úgy döngött, és jelezte, anya, apa itt vagyok!

Most is könnyes lesz a szemem, mert számomra ez mindenek felett áll, ez adja az életemet, és a létemet. Értük az éhezés, és a nélkülözés is könnyebb, mert tudom, hogy nekik jobb.  Mi lesz, van velem, nem érdekel.

De nekik mindenük legyen meg, és megtehessem azt, hogy megadjam nekik mindazt, amit lehet.

Szóval a padló messze van, és messze még a vége...

A sípszó, a végjáték...

A főnököm aki a tulaj is egyben, spórol. Rajtam, rajtunk. Most a munkahelyemen már 15 fok is van, és 11 órakor lekapcsolta a fűtést, mondván már elég meleg van. Már néhány kő a padlón felfagyott a múlt hétvégén, mert nem fűtenek, ha nincs itt senki. Pedig ha csak 10 fokort tartaná a rendszer akkor, amikor nincs senki, és munkaidőben pedig20 fok lenne, senki nem hisztizne.

De legyen jó érzés az, hogy a régi lakás, ahonnan költözünk el szombaton végre, ugyanilyen hideg.

Akartam spórólni a gázzal, de nem sikerült, mert az ablakokon dől be a hideg, és az ajtók is húznak, úgyhogy a gyerkőc is folyton taknyos. De szombattól már mindez a múlté, hiszen egy vadonat új házba költözünk, és már a fűtést, és szigetelést is teszteltük. Talán ott végre rendeződnek a dolgaink, hiszen már kezdenek a problémák a kapcsolatunkra is rámenni.

Pedig mindennél jobban szeretem a feleségem, úgy ahogy egy férfi szerethet egy nőt!

Tudom, hogy érzi Ő is azt, hogy mit jelent a személye nekem, de egyszerűen egymást gyilkoljuk azért, mert nem minden alakult úgy, ahogyan szerettük volna. De most végre lehetőségünk van arra, hogy megoldjuk az életünket, és egy kicsit egyenesbe kerüljünk.

Most ez a feladat, ezt dobta a gép. Várom a szombat reggelt, hogy kezdjük a költözést. :-)

Néha élmény magamat olvasni, valahogy képtelen íráshibákat tudok ejteni...

Néha érzem, hogy nem tudok megfelelően koncentrálni, és figyelni, vagy csak 10 percig összpontosítani. De nem új évi fogadalomként megfogadtam, hogy idén igyekszem még jobb apa lenni, és férj.

Csodálatos a családom, mellettem vannak mindig, és bár sok a gond, mégis számíthatok rájuk. Végre 10-e körül költözünk, és ott már a saját kuckónkban fogunk ténykedni és élni. Megint meg kell szokni másokat, új embereket, és új világot.

 Sok emlékezetes pillanata van az életemnek, és bár szilveszterkor általában számotvetünk, hogy mi volt, mi lesz, mégis azt gondolom, hogy ez számomra nem így jó. Én nem tudok ennyire lebontott és rövid struktúrában gondolkodni, és egy folyamat közepén végleges mérleget vonni. De most, hogy egy teljesen új helyen, új életet kezdünk, így érzem, hogy ezt meg kell tennem. Olvasva egy barátom blogját, rájöttem milyen egyszerű az élet problémáit mosolyogva fogadni, és összeszorított fogakkal, de akkor is mosolyogva megoldani.

Hát most ez történik...

Ui: A kislányom miatt választotam ezt a skint, legszívesebben az Ő képét raknám ki...

Az elmúlt 3 hónapban azt hiszem megjártam mindent, amit ember kaphat lelkipofon formájában.

Ez a válságnak hívot világméretű pénzmosás is betett az eladásoknak, mindenki pánikol, és mindenki most nagyon okos. De a dupla jó hír mára, hogy az aphe január elején jön a céghez vizsgálódni. Na ez lesz az igazi buli. Szerintem sokáig már nem fog menni a cég, és most a vezetők is mint pók a falon rohangásznak, és tiszta idegek, hogy most mi lesz. De ez van ezt kell szeretni.

De a munkahelyi gondok, és problémák nem zavarnának annyira, ha az apám nem adta volna el a lakását a fejünk fölül. Ami a legjobban fájt, hogy mikor felajánlottam megvételre, közölte, hogy nekünk nem adja el.

De már találtunk egy másik lakást, és ah végre elmegy a veresi ház, még hitel sem fog kelleni. Ráadásul még karácsony előtt beköltözhetünk.

Nem tudom mi lesz, miből fogjuk fizetni a hiteleket, de kell, mert nem lesz hol laknunk, a lányomnak pedig nyugodt körülmények kellenek. Az már nem érdekel, hogy velem mi lesz, csak neki és a feleségemnek legyen jobb az élete.

Aztán apám bejelentette, egy erőteljes kész tények elé állításom után, nevezetesen, nem láthatja többet az unokáját, kifizeti a legnyomasztóbb tartozásainkat, és az így felszabaduló pénzeszköz már elég a hitelekre.

Az életünk talán elindul felfelé, mert elegem van a kínlódásból, és a nehézségekből, bár most egy kicsit megnyugodtam, hogy van hová mennünk. 

Mit mondjak? A hidegnél csak a nagyon hideget utálom, pedig télen, mikor snowboardozom, kimondottan szeretem, és élvezem azt a friss csípős hideg hegyi levegőt, amit ott érzek. Nekem ez jól esik, bár nagyon ellustultam. Nem feltétlenül magam miatt, hanem mert nagyon sok probléma, és gond van jelen az életemben, ezért nem tudok eljárni edzésre reggel, és este. De ami a legfontosabb, hogy az én drága feleségem beteg. Nem tudom mi a baja, és igazából az orvosok is csak vaktában lőnek, de közölni egyik sem közli, hogy miből válogathatunk a betegség tekintetében.

Ma elvileg találkozom a ház kivitelezőjével, és talán végre befejezi a házunkat, amit tavaly szeptember óta húzódik. Most végre pont kerül az ügy végére, és eltudjuk adni extra gyorsan a házat.

De nem bízom abban, hogy ma összefutok vele, mert ezt csinálja 2,5 hónapja, a hitegetésen kívül.

Holnapra már okosabb leszek, és talán a komolyabb betegség is elkerül minket, és nyugodt évvégénk lesz, már amennyire itt a melóhelyen ez lehetséges.

Még mindig kótyagos vagyok a nyaralástól, mert annyira gyorsan telt el. Pedig jó volt, végre csak a család, senki más.

De már munka van, nem is kevés. Ráadásul még fáradt is vagyok de nagyon.

Tegnap volt számomra az igazi csúcspont, és az igazi pillanatok, hogy be kellett látnom képtelen vagyok az apámmal való beszédre, és kommunikációra. Miután eleget sértegetett, és gyalázott, már lenyugodva elvárja tőlem, hogy csináljam a dolgokat amire neki szüksége van. Mehkapja, hogy végre békén hagyjon, és ne kelljen vele sűrűn találkozni.

De legalább az építkezés haladna, és sikerülne eladni a lakást, és a házat, aztán soha többet nem kell beszélnem, vagy találkozni velük.

Így aztán most már minden erőmmel hajtom az építkezést, és azt, hogy minél hamarabb eladjam a házat, és örökre megszabaduljak attól, hogy el kelljen viselnem azt amit a szüleim szeret néven múvelnek Velem évek hosszú sora óta.

Ez van...

Unom a fönököm...

Velem szórakozik, mikor van elég dolog, és ő meg elfelejti azt amit mond, utána meg gyanusítgat engem. De ma betelt a pohár, mikor e-mailban azt írta, hogy szerinte szándékosan húzom az időt a szórólapok nyomtatásával kapcsolatban.

Ez betett nálam, sé innentől kezdve egyáltalán nem vagyok lojális a céggel, és nem fogom törni magamat, hogy jobban menjen a bolt. Pedig még az impportőri beszélgetésen is védtem a seggét, és elmagyaráztam azt, amit ő nem mer. Illetve még jól meg is etették az autókkal, mert lerendeltettek vele olyan autókat, amiket valszeg nem fogunk egyhamar eladni. De ez legyen az ő gondja, innentől én nem foglalkozom tovább azzal, hogy jót tegyek vele.

Ami viszont a legjobb, hogya kislányom 7,5 hónaposan megtette az első önálló lépéseit, számomra ez volt a legnagyobb élmény.

Már fáradt vagyok...

Ezt abból érzem, hogy már a humorom sem a régi, és folyton valami frcsa érzés kerít a a hatalmába, és ezt annyira nem szeretem. Nehez tudom már az ébrenlétet is abszolválni, és az alvás is csak mégfáradtabbá tesz.

Viszont ott van a kislányom, aki 7,5 hónapos, de már elkezdett beszélni, persze ez még nem valami komoly, de már mondja, hogy anya, meg azt, hogy ne. De egy kis segítséggel kapaszkodva már jár is, holott a hasonló korúak még a kúszást és a mászást gyakorlják.

Nekem csak az a fontos, hogy egészséges legyen, és vidám. Hálaistennek ez megvan. :) Kiváncsi leszek mennyit örökölt tőlem a vízszeretetből. De otthon és a Blacsiban is imádott pancsizni, és így már várom az első közös nyaralás szép emlékeit, és még szebb pillanatait.

Érdekes volt a mai nap, mert tegnap a generálimportőrnél csináltam egy nagyobb cirkuszt, és most csütörtökön jönnek rapportra. Azt hiszik a kisfiúk, hogy most erőt fognak fitogtatni, és ők fognak okosak lenni. Pedig még nem is tudják mit kapnak tőlem, és a tulajtól.

Így aztán majd csütörtök délután meglesz a mérleg a reggeli buliról. Nem szeretem azt, hogy olyan emberek mondják meg, hogy mit tegyek, akik a saját erejükből még a hideg vízre valót sem tudták megkeresni. De tudják, hogy másnak mi a jó.

Na mind1!

Most már lassan megyek haza, és élvezem a családomat. :-))))

A tegnapi Vad fruttik koncert után, még a sógornőmet is haza kellett szállítanom, utána fürdés és még egy szuper jót szeretkeztünk a feleségemmel. Azt gondoltam, hogy végre alszom egy jót reggelig. De a kislányom pocakja, és bélrendszere közbeszólt. Nehezen megy neki a székletürítés, és mindig hajnali 3 magasságában jut el szegény arra a pontra, hogy valaki vadássza ki belőle, mert szét durran. Elképzeltem, hogy mi játszódik le a kis fejében, milyen gondolatok cikázhatnak. Így aztán hajnalban vadásztunk, és szedtük ki a székletet szegényből. De végül 1 óra alatt megoldottuk a helyzetet, és a kincsem már vidáman horkolt ahogy szokott. :-)))

Nagyon sok idő telt el..

Érdekes látni az akkori önmagamat, és a mai gondolataimat. Nem érzem rajta a változást, ma is ugyanazt tenném, mint akkor, és ma sem teszek mást.

Ez már így is fog maradni azt hiszem. De most egy olyan melót végzek, amely tetszik, és itt elfogadnak, és tisztelnek. Nem az alap tiszteletért kell megküzdenem nap nap után, hanem a további sikerekért, és eredményekért. Ez nagyon nehéz, és sokszor rendkívül bonyolult. Én ma, egy 7 hónapos kislány édesapjaként, és nős emberként büszke vagyok magamra. Büszke, mert a barátaim, vagy azok  akiket annak gondoltam már nem ennyire érzik jól magukat. Ez nagyon szomorúvá tesz, mert hiszem azt, hogy mindenkinek jár a boldogság.

Bár van barátom akinek most született meg a kislánya, és van amelyik végre elhatározta azt, hogy végre megnyugszik, és családot akar, és a csaj meg lelépett.

Fura ez a világ. Mintha sokan a boldogság előle menekülnének, és várják, hogy majd minden megoldódik helyettük, a saját szájízük szerint. pedig a boldogság rajtunk is áll. Sőt!

Mindenesetre ma van a kislányom névnapja, és milyen a sors humora, ma van a népesedési világnap. :-)))) Így ma kap egy kisvakondot kék zsebesnadrággal. :-)))

Most keveredtem haza edzésről, és miután életem Párja éppen a rendes felkészülését végzi a vizsgaidőszakban, így most még ráérek kicsit.

Az a furcsa helyzet állt elő, hogy az apám inkább feláldozta a kapcsolatunkat, és a közös családi vállalkozást, a saját maga által elképzelt vízióért. Így most állást keresek, de nagyon nehéz lesz, mert ha valaki 4 évig csinálta a családi vállalkozást, annak most sokkal nehezebb a dolgaival elszámolni, és az állásinterjún elmagyarázni a másik félnek, hogy miért megy el a sajátjából, és keres mást, vagyis tovább lép.

Ez rendkívül nehéz, és elég reménytelen, de nem voltam soha az a típus, hogy nyavalyogjak, és várjam a csodát. Így ma elküldtem vagy 5 pályázatot, aztán meglátjuk, hogyan tovább.

Ami viszont pozitív, hogy kezd egyre rutinszerűvé válni az alapmozgás, és most már nem arra kell koncentrálnom egy imitált verekedésnél, hogy ja csak védeni tudjak, hanem már valamennyire ösztönös, és így alkalmam nyílik a másik félt is zavarba hozni, betámadni, stb...

Talán egyszer mehetek én is végre megcsinálni az első vizsgát, és így végre beléphetek egy másik csoportba. De addig még pár liter vizet kiizzadok, és pár órát még fogok edzeni mire oda eljutok, de elfogok jutni.

Ahogy lesz őj melóm, és lesz egy boldog nyugodt életem, egy csodálatos családdal. De ez még hosszú út, aminek az elején tartok...

A mai reggel is érdekesen indult...

Már fél nyolckor rámzörgött a szomszéd, hogy álljak arréb a kocival, mert útban van a munkásoknak, mivel most renoválják a pecóját.

Elég összetörve keltem, bár feküdni is így mentem, mivel mostmár negyedik hete krav maga-zom, és a heti 4 edzés kicsit kivesz belőlem, ráaádsul tegnap még inni sem tudtam rendesen folyadékot, így még annyira sem ment az edzés. Hiszen az izmosk müködéséhez a legfontosabb a folyadék, és ha ez nem áll rendelkezésre, a szervezet akár még össze is omolhat.

Na hát tegnap az aedzés végén közel jártam ehhez, alig bírtam magam hazavonszolni. Viszont öröm úgy ébredni, hogy fáradt vagyok, és várom az esti edzést, és kell a mozgás.

Az elmúlt 7 év erős lustaságban és kisebb elhízásba hajlott, így most ez rendkívül jól esik.

Most megyek, mert dolgoznom kell, de van még bennem mondanivaló, amit ki akarok írni magamból.